HÍVJON MOST! +36 (30) 945-4662
ADOMÁNYOZZ MOST!

Lőrincz Kálmán ÉLETÚT – Gyökértől gyökérig

Mottó: „Minden embernek kell legyen egy feladata. Egy titkos küldetése, mely Istentől való.”

  1. Czegei Wass Albert

 

  1. augusztus vége, szombat, 11 óra

A kis bogárhátú Bécs utcáin kanyarog: a repülőtérre igyekszünk, nagybátyámmal. Fritz Uncle hirtelen rátapos a gázra, csikorognak a kerekek, egyre élesebb kanyarokat vesz az autó. – Követnek bennünket, Káli! – mondja hidegvérűen. Izgatottan fordulok hátra: egy nagy fekete kocsi robog szorosan a nyomunkban. – Kapaszkodj! – mondja Fritz Uncle, és rutinos mozdulattal behajt a bécsi rendőrség boltíves bejáratán. Tíz perces várakozás után kihajtunk a hátsó kapun, és kényelmes tempóban elindulunk a repülőtérre. – Ide bezzeg nem mertek utánunk jönni mondja mosolyogva nagybátyám, aki, mellesleg, a bécsi rendőrség nyomozó századosa. Minden baj nélkül elérem a Pan American légitársaság New York-i járatát. Két bőröndöm eltűnik a hatalmas gépmadár gyomrában, kézipoggyászom, egy hátizsák és egy fakeretes teniszütő pedig a fedélzetre kerül. Előszedem a hátizsákból az előre bekészített levélpapírokat, a szüleimnek és a főnökömnek megcímzett borítékokat. Nehéz szívvel kezdek neki a leveleknek. Szüleimtől, nagyanyámtól – aki segített ebben a manőverben –, és az öcsémtől búcsúzom, kérem, hogy ne haragudjanak rám, amiért egy leány miatt elhagyom az otthonomat, a hazámat, és az ismeretlenben próbálok majd boldogulni. Úgy fogalmazok, hogy egyértelmű legyen: nekik semmi közük ehhez a disszidáláshoz, hiszen nem is tudtak, nem tudhattak (!) róla, mert egyébként bűntársakká váltak volna. Nem, nem politikai okokból hagyom el az országot – írtam –, hanem a szerelem vitt erre az útra, és a szerelem, mint tudjuk, nagy úr! Főnökömtől – egy jó hírű magyar külkereskedelmi vállalat osztályvezetőjétől – is búcsúzom, megbocsátásáért esedezem. Amilyen nőbolond – írom neki – nyilván ő is így cselekedett volna. Mindkét levél három oldalasra sikeredett. Nagyon belefáradhattam, elnyomott az álom… New York-i átszállás, aztán elérem Miami városát, ahol egy gyönyörű, fekete hajú, ifjú hölgy vár rám, akivel Bécsben az amerikai nagykövetségen házasodtam össze, miáltal alig egy hónap után már repülhettem is utána Amerikába, családegyesítés címén. Megérkeztem a jelenbe, ez már a mennyország – gondoltam, pedig csak a világváros, Miami fényei villóztak alattunk. Apósom – kézipoggyászomat látva – viccesen megjegyezte, talán azt hittem, hogy Amerikában nincs teniszütő? Családi emlék, szabadkoztam. Ennyiben maradtunk. Beültünk egy 1968-as Chevrolet Impalába, s nemsokára ott voltunk Dél-Miamiban, a kubai negyed kellős közepén, új otthonukban, egy kétszintes takaros kis házban. Záporoztak rám a kérdések, mindent el kellett mesélnem, éjfél után kettő körül kerültünk ágyba. Zsuzsikát, a feleségemet kisgyermek kora óta ismertem. A családi krónikák szerint még pólyás baba volt, amikor kijelentettem, hogy vagy ő lesz a feleségem, vagy senki. Ötvenhatban Győriék – ez a családnevük – Amerikába disszidáltak, s ez a körülmény némi akadályt gördített házassági terveim elé, de amikor 1964-ben hazalátogattak 17 éves lányukkal – akkor már, mint amerikai állampolgárok hazajöhettek minden negatív következmény nélkül –,„kitört” a szerelem közöttünk, ahogy meg volt írva a nagykönyvben. Megígértük egymásnak, hogy ha törik, ha szakad, összeházasodunk. Ők egy hónap után visszamentek Amerikába. Szívem szerint mentem volna velük én is –érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben –, de édesanyám azt mondta, „ha elvégzed az egyetemet és még mindig úgy érzed, hogy szereted, utána mehetsz.” Tiszta sor – gondoltam magamban. Egyenes beszéd. Féltő beszéd. Az érettségim kitűnőre sikerült, így minden további nélkül felvételt nyertem a Közgazdasági Egyetem külkereskedelmi szakára. Bekerültem a Közgáz II. osztályú kosárlabda csapatába, bedobóként 25-30 pontos meccsenkénti átlagot produkáltam, az egyetem népi zenekarában első hegedűsként villogtam… Így ismerkedtem meg Gizikével, aki népi táncosként lépett fel előadásainkon. Gyönyörű lábak, karcsú derék, igéző szemek… Aztán kiderült, hogy a csodálatos külső gazdag lelkivilágot, racionális elmét, közösségi elhivatottságot takar. Kezdett halványodni a gyermekkori, fiatalkori ígéret. Csak az igazságot, mindig csak az igazságot – visszhangzott bennem édesanyám intelme. Így aztán kétheti udvarlás után bevallottam neki, hogy nem tudom elvenni feleségül. – Miért mondod ezt – kérdezte elkerekedett szemekkel –, kértem én, hogy vegyél el? Elmondtam neki, hogy köt a szavam: házasságot ígértem egy magyar-amerikai lánynak. Megköszönte az őszinteségemet, de úgy érezte, ő az erősebb, hiszen ő itt van velem, ő „kézzelfogható” valóság. Teltek-múltak az évek, fogytak a vizsgák, II. osztályú bajnokságot nyertünk a kosárcsapattal, külföldi turnékra jártunk a zenekarral. Tanulás mellett öcsémmel együtt sokat segítettünk otthon. Szüleink csak úgy tudtak taníttatni bennünket, hogy rendes munkájuk mellett ezer darab csirkét neveltek a kertünk végében. A mi dolgunk volt a ketrecek takarítása. Vagy édesapámnak segítettünk a disznóvágásoknál, mivel hentes volt az eredeti mestersége. Az egyetem elvégzése után egy külkereskedelmi vállalat bonyolítója, majd üzletkötője lettem. Német felsőfokú és orosz középfokú nyelvvizsgámmal gyorsan haladtam fölfelé a ranglétrán, mivel az akkori párttagkönyves vezetők nemigen tudtak nyelveket. Főnököm elhatározta, hogy egyik lányát – a három közül –nekem adja feleségül. Na, még egy feleségjelölt! Hogyan szabadulok ebből a csapdából? Időkedvezményes sportállásom volt, délután két órakor lejárt a munkaidőm, edzésre kellett mennem, leigazolt a KÖZÉRT kosárcsapata. Bajári Géza mesteredző kezei közé kerültem. Micsoda szakember volt! Megtanított profi aggyal gondolkodni. Valamikor balkezes válogatott center játékos volt, mindent tudott, amit a kosárlabdáról tudni kell, de azt is, hogyan kell egy győztes meccs után tíz korsó sört – „célzó vízként” – meginni. Bennünket is megtanított rá. Általában nyertünk, neki pedig mindig volt pénze sörre. Imádtuk. Meghaltunk érte a pályán. 1968-ban az államvizsga, egy-két utóvizsga után diplomaosztás, majd a külkereskedelmi vállalat következett. Közben nagyanyám beteg lett. Rohoncon született 1901-ben – e település akkor még Magyarországhoz tartozott, később Burgenlandhoz csatolták, s neve a trianoni döntés után Rechnitzre változott. Szerette volna még egyszer meglátogatni a rokonait és szüksége volt kísérőre. Vajon tudta-e, mit forgatok a fejemben? Okos, bölcs asszony volt. Engem választott kísérőnek, másként nem is engedtek volna ki akkoriban egy friss diplomást, egyszerűen nem adtak útlevelet. Szüleim Sopronig vittek bennünket – ami szintén nem volt egyszerű, mert anno egy bizonyos ponton túl már határsáv-engedély kellett a belépésre. Sopronban a nagybátyám, Fritz Uncle vett pártfogásába. A határon úgy mentünk át, mint kés a vajon, hiszen ő osztrák nyomozó tiszt volt. Édesanyám mesélte később: édesapa hazafelé úgy elgondolkodott a volánnál, hogy majdnem beleszaladt egy álló szénáskocsiba, nyolcvan kilométeres sebességgel. – Soha többé nem látom a fiamat – mondta, amikor egy kicsit megnyugodott. Nem is tudta, milyen jövőbelátó volt. De ez már egy másik történet.   Meseország? Miami meseország, legalábbis elsőre azt hittem – csak azt nem tudtam, hol találom meg benne a helyemet. Feleségem és a családja elvittek a magyar templomba. A református egyház, Szőke István vezetésével évtizedek óta gondját viselte a magyar közösségnek. Főleg idősebb magyar emigránsok voltak a gyülekezet tagjai, begyepesedett gondolkodású társaság volt. Az új jövevényeket gyanakvással vizsgálták, mit akarnak ezek a kommunista „ivadékok” itt? – Tiszteletes Úr! – kezdtem a bemutatkozást. – Közgazdász vagyok, külkereskedő, egyetemi végzettséggel, német-orosz nyelvvizsgával, kérem, segítsen valahogy állást keríteni.   Jelentőségteljesen elgondolkodott, majd ezt válaszolta: – Kedves Kálmán, te nagyon ügyes, értelmes embernek látszol, majd megtalálod a helyed Amerikában. Ennyit Szőke István tiszteletes úr segítségéről. Szereztem egy ösztöndíjat három hónapos intenzív angol nyelvtanfolyamra a miami egyetemen, reggel 8-tól délután 2 kettőig. Ezután füvet nyírtam a szomszédos kertekben, majd este 8-tól éjfélig egy fotólaborban dolgoztam: ekkoriban kezdtek elterjedni a színes filmek, ezek előhívásán buzgólkodtam.   Az egyetemen csodálatos tanáraim voltak, Mrs. Wells és Mrs. Wallrath, mesterei annak, hogyan kell egy külföldit megtanítani angolul. Ez a kurzus előkészítő tanfolyam volt külföldi diákok számára, akiknek a többsége már jól beszélt angolul. Kemény munkával, rendszeres tanulással, magolással, rövid idő alatt eljutottam az ő színvonalukra, olyannyira, hogy három hónap után már kiselőadást tudtam tartani a fotózás őskoráról, jelenéről és a jövőjéről. Közben mindkét nyelvtanárom délután kertészként is alkalmazott, sőt egy idő után már az utcájukban lévő többi háznál is én kertészkedhettem.  Egyre jobb és jobb gépeket vásároltam, visszaforgatva jövedelmem egy részét, már nem kellett tolnom a fűvágót, mert egy önjáró csoda-masina segítette a munkámat, így többet is vállalhattam. Kertészkedésem vége felé már egy 10 lóerős „üléses” motoros fűvágón feszítettem, szegélyvágóval manikűröztem, nagy teljesítményű  avarszívóval takarítottam Miami kertjeit. Mindig eszembe jutott Édesapám tanácsa: bármilyen szakmát is választasz magadnak, mindig törekedj arra, hogy te legyél a legjobb. Vettem egy kis teherautót utánfutóval, és így ahol kertészkedtem rögvest el tudtam szállítani a szemetet, a levágott ágakat, füvet. Egyre több ügyfelem lett, egymásnak ajánlottak, mert a minőségi és gyors munka mindig meghozza az eredményt. Egyik nap riasztó híreket kaptunk: Miami városa felé hurrikán közeleg 160-180 mérföldes óránkénti sebességgel. Mindenki bedeszkázta az ablakait, pálmafáit igyekezett megtisztítani a száraz ágaktól és a kókuszdióktól, ugyanis utóbbiakat a hatalmas szélvihar valóságos „ágyúgolyóként” lövi a házak ablakaira és tetőire, jelentős károkat okozva.   A család barátja, Bábel Lajos bácsi egy meseszép motelt üzemeltetett Miami Beachen, kertjében tíz gyönyörű pálmafával. Elképedve újságolta, hogy az erre szakosodott néger munkások 15 dollárt kérnek egy fa megtisztításáért, ráadásul még a szemetet sem szállítják el. Első felindultságában vett egy teljes mászó felszerelést, és megígérte, ha segítek neki, nekem adja a 110 dollárt érő felszerelést, sőt ezentúl a motelja kertjét is én ápolhatom. Ez akkor nagy pénz és lehetőség volt számomra, páratlan alkalom. Egy sportembernek ez meg sem kottyanhat, gondoltam. Lajos bátyám (52 éves volt akkor) felcsatolta derekára a biztosító övet, lábára felszerelte a vasból készült mászó-kengyelt és elindult felfelé. Félelmetesnek tűnt a 8-10 méteres út, végül az öreg felért a fa koronájához és egy nagyfogú – sarlóhoz hasonló – fűrésszel levágta a száraz ágakat meg a veszélyes „ágyúgolyókat”. – Na most te jössz – huppant le a földre. Neki is vágtam nagy rössel, de szégyenszemre már a második fáról le kellett jönnöm pihenni, nem bírta a lábam a megpróbáltatást. Fél óra után újra felmásztam és már sokkal „otthonosabban” mozogtam odafönt. Két nap alatt rendbe tettem Lajos bácsi fáit, igaz a lábam a vas mászókától teljesen kisebesedett. Viszont tényleg megkaptam a felszerelést Lajos bátyámtól, ráadásul beajánlott egy olasz nagyvállalkozó kertészetébe is. Rám is ragadt egyből a fáramászó csúfnév! Profi csizmát, hosszú nadrágot, jó fűrészt vásároltam, és máris új üzletággal gyarapodott kis kertészeti vállalkozásom. Közben apósom keze alatt ezermesterré váltam. Egy harminc lakásos bérház résztulajdonosa volt, és mindenhez értenie kellett: vízvezeték javításhoz, villanyszereléshez, festéshez, takarításhoz, az emberek ügyes-bajos dolgainak az intézéséhez. Újabb kihívás egy kétbalkezes közgazdász számára. De egyúttal aranybánya is! Egy év múlva apám sem ismert volna rám! Apósomék ezt a vállalkozást hamarosan eladták és vásároltak egy 36 szobás motelt a tenger partján – Hillsborough Beachen –, uszodával, 18 pálmafával, 12 alkalmazottal. Így aztán jöttek az új feladatok: kitanultam az uszodamesterséget, három hónap után levizsgáztam belőle, már oklevéllel is rendelkeztem. Rengeteg nyaraló vendéggel találkoztam, beszélgettem, így egyre javult az angol tudásom is. Napi húsz órát dolgoztunk a feleségemmel együtt, aki az irodát vezette. Itt aztán hasznosíthattam az ezermesteri tudásomat, s még új dolgokat is tanultam: mosás, vasalás, ágyneműhúzás, stb. Lakásunk és ellátásunk biztosított volt, de fizetést nem kaptunk. Egy idő után fellázadtam. Addigra már megérkezett kicsi fiúnk, Kálika, tehát családfenntartóvá váltam. Jobb lehetőség után kellett néznem. Béreltem egy teherautót – mellesleg megszereztem a jogosítványt erre a járműre is –, visszaköltöztünk Miamiba egy bérelt lakásba, újraindítottam a vállalkozásomat, és kertépítéssel kezdtem foglalkozni. Minden felszabaduló pénzemet gépek vásárlására fordítottam, így jobb szolgáltatást tudtam nyújtani, egyre jobban ment a szekér, és végül egy hat hektáros félsziget gondozását is elvállalhattam. Ezt a területet Miami leggazdagabb bankárházaspárja, Mr. és Mrs. Bassett (52 bankjuk volt) birtokolta. A házhoz négy uszoda is tartozott, és amikor egyik alkalommal a kubai uszodamester delíriumos állapotában összekeverte a klorin és az acid arányát a víz tisztításánál, minek következtében a víz megfeketedett, én –önbizalommal telve –, azt mondtam, megoldom a problémát: leengedtem az összes vizet és centiről-centire lesikáltam a fekete ragacsot a medence faláról. A hét végi pihenésből hazatérő Bassett házaspár nem hitt a szemének: – Hát te ehhez is értesz? Akkor holnaptól te kezeled a medencéket is. Minden munkádban te legyél a legjobb! – zakatolt bennem édesapám intelme. Az elvonuló hurrikán a salakos teniszpályáikat is tönkretette. Profi pályaépítők éves határidővel vállalták az újjáépítést. – Egy hét múlva már teniszezhetnek rajtuk – mondtam. Úgy is lett. Minden létező könyvet elolvastam e témában. A földmunkához megkaptam a legjobb gépeket a bankártól, és tényleg egy hét múlva már vígan játszhattak rajtuk. Lassan hozzászoktak, hogy ezermesterrel van dolguk. Ők mondták. Véleményük a fizetésemen is tükröződött. Szükségem is volt a pénzre, mert megszületett második gyermekünk, Zsuzsika. Németh Janó bátyám – fiam keresztapja – komornyikként dolgozott a bankárék nagy palotájában, a felesége meg szakácsnőként. Egyik nap izgatottan kérdezte, tudok-e felszolgálni, ugyanis száz vendég érkezik gazdájukhoz Reagan szenátor – a későbbi amerikai elnök – pénzgyűjtő estélyére. Tíz hatalmas kerek asztalhoz kell felszolgáló és meglevők közül négy megbetegedett. Amerika megtanított rá, hogy soha ne mondjak nemet, ha munkáról van szó. – Ha megmutatod, hogy kell csinálni, számíthatsz rám – vágtam rá egyből. Délután gyönyörűen megterítettük a tíz asztalt: ezüst evőeszköz, kristálypoharak, a család őseitől örökölt gyönyörű herendi étkészlet, csodálatos virágköltemények… Először volt alkalmam testközelből látni élő szenátort, akiből az felmérések szerint Amerika első embere is lehet – és lett is később, teljes nyolc éven át. Estére gyönyörűen vasalt fekete szmokingban, keményített hófehér ingben, csokornyakkendőben feszítettünk Jani bátyámmal a főbejáratnál, méltóságteljesen fogadtuk Florida száz legbefolyásosabb emberét, milliomosait és néhány milliárdosát. A koktélok felszolgálása után asztalhoz kísértük a hölgyeket, mindenki elfoglalta kijelölt helyét majd – a házigazda üdvözlő szavai után – Ronald Reagan kampánybeszéde következett. A terem hangulatát fokozta, hogy tíz felszolgáló lány gyönyörű magyar ruhában felsorakozva hallgatta a szellemesnél szellemesebb szófordulatokat. Aztán kezdetét vette az ötfogásos vacsora. Jani bátyám angol felesége, Mary különleges angol ételkülönlegességekkel kápráztatta el a vendégeket, félelmetes tempóban fogytak a százdolláros borok, és egyre tekintélyesebb kampányösszegek repkedtek a levegőben. Éjfél után ment el az utolsó illusztris vendég, mi pedig nekiálltunk eltakarítani a „romokat”. – Nagy volt a siker – toppant be a konyhába a bankár felesége. – John, honnan szerezted ezt az új fiút? – kérdezte? Azt hittem, valami problémád volt a személyzettel. Janival összemosolyogtunk, ő pedig büszkén felelt: – Drága Asszonyom! Hát nem ismerte fel Kálit, a kertészét, a fáramászóját, az uszodamesterét, a teniszpálya építőjét? Bizony nem ismert fel. Mentségére legyen mondva, hogy egész este a vendégeivel volt elfoglalva. Gratulált, megköszönte a profi munkát, és a következő héten már milliomos barátainál szolgáltam fel, általában 4-8 magyar asszony közreműködésével. Catering by Kalman lett az új vállalkozásom neve, amely hat évig működött. Legközelebbi találkozásom Ronald Reagannel és feleségével már mint a megválasztott és beiktatott elnökkel történt. A választási győzelmet a bankár házaspárnál ünnepelték, ugyanazzal a száz befolyásos üzletemberrel, akik hozzásegítették az elnöki székhez. Érkezésükkor a főbejárat két oldalán álltunk Jani bátyámmal. A filmsztárból lett elnök széles mosollyal, kézfogással, vállveregetve köszöntött bennünket: – Jó estét John, köszönöm a múltkori csodás vacsorát, adja át üdvözletemet kedves feleségének, Marynek. Remélem, van még abból a fenséges ötputtonyos Tokajiból, amit a múltkor szolgáltak fel. Jó estét Kálmán! Látom, a magyarruhás csapata ismét itt van, micsoda látvány! Vagy a memóriája volt nagyon jó a profi színészből lett profi politikusnak, hogy még a nevünkre is emlékezett, vagy a kampánymenedzsere. A Miamiban élő magyar emigráció minden tagja rá szavazott. Egyébként ő lett az USA történetének legjobb elnöke. A kommunizmus védőpajzsán mi, magyarok ütöttük az első hatalmas lyukat 1956-ban, Reagan elnök pedig megadta a kegyelemdöfést. Istennek hála!   Templom és iskola Katolikus létemre a Miamiban működő református templomba jártunk, nem túl gyakran. Ennek az volt az oka, hogy az éppen elhalálozott tiszteletes nemigen tudta összetartani az emigrációt, főleg a fiatalokat nem. Új papot keresett a presbitérium, s meg is találta egy fiatal erdélyi tiszteletes személyében. Jó választás volt, Nitsch Gábor tiszteletes úr és felesége Tisza Ilona /a Tisza család leszármazottja/mindent megtettek a templom jövőjéért, a felségével együtt– nagyon jó barátságba keveredtünk. Az új tiszteletes fiatalítani akarta a vezetőséget is, hívott engem is maguk közé: „Gyere, váltsuk meg a világot, de legalább szervezzük újjá a magyar klubot”. Évekig kapacitált, de felelősséggel nem vállalhattam a feladatot, hiszen rengeteget dolgoztam, egyre nagyobb anyagi terhet jelentett a gyermekeim jó minőségű – katolikus – iskoláztatása, mert az állami iskola gyenge, nagyon gyenge volt. És a különféle vállalkozásaimat is működtetni kellett. Időközben, sajnos, az erdélyi papunk belefáradt az emigráció idős tagjaival folyatott szélmalomharcba, és elment, északon vállalt szolgálatot. Megint pap nélkül maradt a közösség. Az öregek ismét Erdély felé – mint kiderült, jó irányba – fordultak és megérkezett Miamiba a Bodor házaspár, Laci bácsi és Albinka, aki egyben a kántori feladatokat is ellátta. Idős korukra vállalták az emigrációt, mert három gyermeküket akarták kimenteni Ceausescu diktatúrájából. Sikerült.   Laci bácsi drákói pénzpolitikát folyatott. Megszüntette az értelmetlen kiadásokat, elzárta a pénzcsapokat. Építeni akart, ami persze nem tetszett sok idősebb presbiternek. – Mit akar ez a román pap?  – akkor hirtelen román lett. Sőt, el is akarták távolítani. Most már láttam, hogy mégis vállalnom kell a presbiteri megbízást, ha – más fiatalokkal együtt, többséget szerezve a vezetőségben –, azt akarjuk, hogy gyermekeink magyarul tanuljanak, erősítsük bennük a magyarságtudatot, vonzerő legyen a templom. Hogy is mondta Reményik Sándor? „Ne hagyjátok a templomot, a templomot és az iskolát!” Elkezdtük szervezni a fiatalok péntek esti összejöveteleit a Kossuth Klubban, vonzó programokat kínálva számukra.  Jöttek is. De még mindig nem voltunk elegen, elvesztünk a 600 főt befogadó nagy teremben. Egy százfős Ifjúsági Klubról álmodoztunk. Vasárnapról-vasárnapra már a templom is kezdett megtelni fiatalokkal, Laci bácsi kiváló prédikációinak hatására. A templom parkolójában ideiglenes tenisz- és kosárlabda pályát, az asszonyoknak röplabdapályát építettünk. Elhalt idős tagjaink könyveiből könyvtárat hoztunk létre. Igyekeztünk minden korosztálynak programot szervezni, ajánlani. Egyre inkább úgy érezték az emberek, szükségük van rá, hogy a klubba és a templomba járjanak. 80-100 mérföldről is jöttek a fiatalok a magyar közösséget építeni. A klub felvette Nagymihály Gáspár vállalkozó nevét, aki 30 lakásos bérházat épített két kezével a templom számára, hogy hosszú távon legyen bevétele a közösségnek. „Ne felejtsétek – mondta – ebből fogja az egyház túlélni a nehéz időket.” Milyen igaza volt. Felesége tízezer dollárral támogatta a férjéről elnevezett klubot. Így tudtunk egy csodás diszkó-felszerelést vásárolni, hogy péntek esténként zenés bulikat is rendezhessünk, de más rendezvényeket is kiszolgált a felszerelés. A klub élére egy energikus, családos embert, Barták Sándort választottunk. Mint kiderült, jól tettük. De nem álltunk meg itt. Útjára indítottunk egy zenekart, így előkerült az én hegedűm is, amit édesanyám hozott utánam. Gyermekkórus is alakult, számos előadást tartott, egész Floridában hírnevet szerzett magának. Akkoriban telepedett át hozzánk Venezuelából egy magyar család Kraft Péter és Patricia/Peti/, két lányukkal. A feleség négy nyelven beszélő, vérbeli közösségi ember volt, ő vezette a néptánccsoportot, később színházi gyermekelőadásokat, szavalóversenyeket rendezett, kirándulásokat szervezett. Férje igazi üzletember volt, s árgus szemekkel figyelte a hazai eseményeket, ő tudósított először a rendszerváltásról. Pezsgett tehát a magyar közösségi élet, a magyar kultúra. Ideje volt felépíteni az ifjúsági termet is. Egy Magyarkanizsáról származó építész, Ereg Imre tervei alapján 1989-ben megindult az építkezés. Az öregek – sajnos – nem jó szemmel nézték az eseményeket, többször is feljelentettek bennünket. Mindhiába! Mégiscsak felépült az Ifjúsági klub is! Steven Clark, Florida kormányzója avatta fel és vágta át a nemzetiszínű szalagot, melyet az impozáns bejárati ajtó elé feszítettünk. Micsoda élmény és siker! Ebben az évben Amerikában 30 magyar közösség zárta be kapuit, mi pedig új termet avattunk. A Venezuelában élő, de ideje jó részét Miamiban töltő költőnő, Tarné Lévay Pálma – az Árpád akadémia és a Szabad Magyar Újságírók szövetségének rendes tagja –, így írt az átadásról: „Minden súly, nehéz körülmény, melyet ki tudunk szorítani életünkből, szellemi termékké, kézzel fogható valósággá, többletté alakul át. Olykor az történik az emigrációban, hogy itt- ott egy-egy szikra kialszik, viszont máshol fellobban egy új láng. Így él halhatatlanul hazafias történelmi működésünk az idegenben, egy szabad jövő felé ! Végtelen öröm tölt el, hogy Miamiban felépült egy impozáns ifjúsági klub, tele élettel, fiatal tenni akarással, amely összekötő kapocs magyar és magyar között. Vigyázat: Feledni nem szabad, hogy az emigrációban a magyar ügy képviselete nem üzlet, hanem áldozatos munka, KÜLDETÉS! Egész lelkemmel kívánom Isten áldását az új épületre, működtetésére, az érdeklődőkre, a Venezuelában élő emigráns magyar testvéreimmel együtt.” Raisz Pista bácsival – aki öt nyelven beszélt anyanyelvi szinten, jószemű ipari fotóriporter és úgy mellesleg igazi polihisztor is volt –, beindítottuk a Floridai Magyarság című újságunkat. Így egyre több és több magyart szólíthattunk meg, hírünk eljutott New Yorkba is, ahol a felejthetetlen Püski házaspár szervezte a magyar emigráció irodalmi életét. A rendszerváltást megelőző időszakban amerikai előadó körutakat szervezett itthoni íróknak, költőknek, politológusoknak. „Könyves” Sanyi bácsi és Ilus néni igazán jó bázisra talált Miamiban. Így jutott el hozzánk a klubba: Csurka István drámaíró, leendő politikus, Tarné Lévai Pálma, költőnő, Duray Miklós író Pozsonyból, Nagy Gáspár író, költő, Csikós György író Freiburgból, Sebestyén László történész, Tollas Tibor költő és még sokan, túl hosszú lenne a névsor. Jöttek a színészek is: Kibédi Ervin, Keleti Pali, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Túri Éva, Petri Marika, Lehoczky Zsuzsa, Hidvégi Miklós, ifj. és id. Lakatos Sándor.   Csurka István előadása után dr. Agha Ildikó így írt a klub vendégkönyvébe: „ Ha ma ilyen szellemű testvéreink élnek Magyarországon, akkor nincs elveszve a haza!” Csurka István bejegyzése: „ Lőrincz Kálmán a kíméletlen napló-beírás végrehajtó, olyan mint otthon az adóvégrehajtó. Ennek ellenére kedves fiú, főhajtással megköszönöm neki a szíves vendéglátást, a törődést és az új magyar barátokat Miamiban.” Tarné Lévay Pálma beírása: „Felzokog lelkemből Béla király vágya. Uram! oltárodra mit vigyek most hazámért ajánlva?” Építeni, de hol? Egyik klubestünkön a barátom és komám, Ivók Feri logó orral meséli, hogy gipszkarton-szerelő partnere eltörte a kezét és nem tud dolgozni, nélküle pedig ő maga sem. Egy-két pohár sör után megkérdezte: – Nem akarsz velem dolgozni? Annyi mindent csináltál már, ebben a szakmában még pénz is van! És mondja, mondja. Én meg azon gondolkozom, hogy jól megy a kertészeti vállalkozásom, mi bajom van? Miért vágnék bele megint valami újba? Addig-addig győzköd, hogy másnap mégis elmentem vele egy épülő új házba, hogy megnézzem mit csinál, mi is ez a szakma? Mutatja, semmiség az egész: 4 m x 1,2 m-es gipszkartonokat kell a fa szerkezetre felcsavarozni. Ami kicsit nehéz, az a plafonra-szerelés. Belefogok. Létráról, állványról küzdök, küzdünk együtt. A barátom jó szakember, mindent megmutat, szépen dolgozunk. Vasárnap újra elmegyek vele, küszködünk. Izomláz gyötör, alig tudom fogni a speciális fúrógépet, amivel több mint ezer csavart rögzítettem a falba. Este hullaként zuhanok az ágyba. Négy napja dolgoztunk így,  amikor megérkezett Mr. Ecker, a multi cég műszaki igazgatója, hogy megnézze a munkánkat. Tetszik neki amit csináltunk, azt mondja a komámnak:   – Nem is említettem még: ez az épület mintaház.  Kétszáz ilyet építünk itt. Hány emberetek van? Komám hümmög – nem nagyon tud angolul – én pedig a világ legtermészetesebb hangján kivágom: – 12 emberünk van, 6 csapatunk. – El tudjátok vállalni az egészet? – kérdez tovább Mr. Ecker. – Hát persze – felelem gyorsan. – OK, akkor holnap kezdhettek. Barátom őrjöng: – Megőrültél?  Ehhez céget kell alapítani! Meg különben is, honnan szerzünk ennyi embert? Megnyugtatom, hogy a klubba jár egy srác, az  mindig a gipszkartonozásról beszél, ő biztosan ismer ilyen szakikat is. És a cégalapítás? Az is valami, itt, Amerikában? Kocsiba ülünk, beviharzunk az önkormányzathoz, két óra múlva elégedett mosollyal szorongatjuk kezünkben a cégalapítás papírjait. Telefon Bolond Bandinak, a gipszkartonos havernak: Bandikám, tizenkét ember kell holnapra! – Csodálatos – lelkendezik, – éppen nincs munkám. Van hat magyarom, két lengyelem és négy mexikóim! Mit fizettek, és mikor?   Megállapodunk. Szerencsénk van: Bandi emberei darabbérben dolgoznak, tehát még felügyelni sem kell őket: ki mit termel, az után kapja heti bérét. Bandi haverunk csúfnevéhez híven bolond tempót diktál, élvezi, szereti a munkáját, Ő a leggyorsabb, bár a szépségre és a minőségre nem sokat ad. Három havi kemény munka után már én is termelek, két nap alatt „ütünk” össze egy házat. Később már egy nap is elég hozzá. A lengyelek lassan, de gyönyörűen dolgoznak, beérik heti két házzal, mondják. Emlékszem: a ház nappalijában 125 db gipszkarton van felhalmozva, estére az egész kupac a falakon , 3-4 ezer csavarral fölerősítve. Sörrel a kezünkben átmegyünk embereink házaiba minőségi ellenőrzésre. Pénteken fizetés. Így megy ez egy évig. Ekkor beüt a krach. Barátom feleségét baleset éri, beléjük szalad egy személyautó, és meghal egyetlen gyermekük, Lalika, a keresztfiam. Komám az őrület határán áll, nem tud dolgozni, egész nap bolyong ide-oda.  A biztosító egymillió dollárt fizet, ezután a barátom nem akar, de nem is tud már dolgozni. Teljesen megzavarodott. Szétváltunk. Új céget alapítok, neve: Mad Hungarians Drywall Co. Inc., azaz Őrült Magyarok Szárazfal-akasztó Vállalata. Megjegyzem, az angolban a mad, nem bolond, nem hülye, csak őrült! Hirdetnem soha nem kellett, ezt a nevet a kocsimról mindenki megjegyezte, munka van bőven, Egyre nő a stáb, csak nekem nincs partnerem. Nem sokáig. Magyarországról jött az utánpótlás, egy úri szabó személyében, akit a klubban ismertem meg.  Másnap már együtt dolgozunk, köpcös kis emberke, vasakaratú, és nagyon szereti a pénzt.  A kínok-kínját élem meg vele: mivel egy jó fejjel alacsonyabb nálam, a plafon felszerelése kész rémálom. Tűhöz szokott ujjai görcsös elszántsággal markolják a csavarozó-gép fogóját, összeszorított foggal tűri a fájdalmat. Tizenkét évig dolgozunk együtt. Megtollasodunk, kertes házba költözünk, éljük az amerikai álmot. Már ötven embert foglalkoztatok a cégemben. Már el tudunk vállalni két 30 emeletes toronyházat Miamiban. Megy a szekér. Éppen a 15. emeleten dolgozunk, amikor meglátok két ismerős arcot. A bankárt és a feleségét. – Ki itt a főnök? – kérdezi a bankár felesége, aki szakmájára nézve belsőépítész. Rövidnadrágban, csurom vizesen elébe perdülök és üdvözlöm. – Én lennék az – mondom. Összecsapja a két kezét: – Káli –mindenki így hívott – te itt? Most már semmin nem csodálkozom! Ki vagy Te valójában? Ekkor vallom be, hogy egyetemet végzett, doktori disszertációval rendelkező közgazdász vagyok, amit anno nem mondhattam el nekik, mert nem alkalmaztak volna. Kiderült, ők finanszírozzák a két épületet… Egyre jönnek a hírek Magyarországról, a rendszerváltásról. A tiszteletes úrral arról beszélgetünk, mit is tehetnénk mi a hazánkért? 1990-ben megérkezik a válasz:  Lezsák Sándor látogatja meg az Ifjúsági klubot, Tollas Tibor Németországban élő költővel és Szőts Vilmos festőművésszel. A látogatás megváltoztatta, felborította egyébként is borulóban levő életemet. Soha nem tudtam igazán megszokni Amerikát. Az új ifjúsági teremben szervezem meg a várva várt előadást, melynek címe: Házat és öreg Hazát vakolni! Ünnepi díszbe öltöztetjük a Nagymihály Gáspár ifjúsági termet, a falakat Szőts Vilmos erdélyi festőművész képei ékesítik, az eredeti 64 vármegye címerei pedig megadják a készülő előadás szellemi keretét. Tíz asztal, száz ülővendég, tíz magyar népviseletbe öltözött fiatal – hiába, ez a mániám – mint önkéntes felszolgáló. Lezsák Sándor elénk tárja  a magyarországi helyzetet, mire, kikre van szüksége az országnak. Szükség van az emigráció élettapasztalatára – hangsúlyozza. Vendégkönyvünkbe a következőket írja: „Évek óta készültünk, hogy ezt a mondatot itt megfogalmazzam: Szabad országból jöttem szabad országba!” Halk, meggyőző szavai egész éjszaka a fejemben visszhangoznak. Haza kellene menni, nincs már feladatom Amerikában. A gyermekeim felnőttek, a családom nem akar jönni, ők már  nem tudnának beilleszkedni az otthoni állapotokba, hiába tudnak magyarul. Bizonytalan érzésvilágomat öcsémék látogatása is felkavarta. Ő is feltette a kérdést: – Mit keresel te itt, Amerikában? – Sok pénzt – mondtam, mire ő megkérdezte: – És ez boldogít téged? Egyre nehezebben ment már a munka, tehernek éreztem, nem találtam benne örömöt. Egy nagyon kemény munkával eltöltött nap után, otthon,  sörrel a kezemben, fásultan kapcsolgattam a tévét, egyik állomásról a másikra. Minden csatornán a volt amerikai elnök, Jimmy Carter beszélt a Habitat jótékonysági szervezetről.  A szervezet éppen a közelben, Liberty Cityben építkezett – egy hét alatt huszonöt házat épített rászorulóknak –, és mivel a rossz időjárás miatt elmaradtak a munkálatokkal, önkéntes gipszkarton-szerelőket keresett. A háttérben 500 önkéntes nyüzsgött: kétkezi munkások, tisztviselők, bankárok, ügyvédek, üzletemberek építették a házakat, amerikai gyorstechnológiával. Gipszkarton-szerelő szerszámaimmal másnap felkerestem a Habitat-építkezést. A biztonsági őrök igazoltatnak, kérdezik kit keresek? Erre én: az elnök úr keres engem! Segíteni jöttem neki! No, akkor menjek oda, ahhoz a házhoz – mutatták – és jelentkezzek a művezetőnél. Jelenkezem, beoszt mellém néhány  közmunkást (sweat equity – az izzadság napszámosai!), gyorsan elmondom nekik, hol mit kell csinálni, aztán nekifogunk a munkához. Jómagam profi gólyalábról – amit ott létra helyett használnak – a plafont kezdetem szerelni. Elmúlik pár óra, izzadunk keményen, egyszer csak azt veszem észre, hogy „nézőközönségünk” van: tucatnyi munkás gyűlt körénk, köztük Carter elnök is, aki minden évben eltölt egy hetet a Habitat építkezésein, kétkezi munkával. Azt mondja az elnök úr: – Én még ebben a szakmában senkit nem láttam így dolgozni. Valahogy viszonozni kellett az elismerő szavakat: – Én sem  olyan volt amerikai elnököt, aki mások házának építésén dolgozik. Szóba elegyedünk. Carterről mindenki tudja, hogy az ő elnöksége idején kaptuk vissza Amerikától a Szent Koronát, úgyhogy, nem tagadhatom, volt némi büszkeség a hangomban, amikor  a honnan jöttem, ki vagyok kérdésére megmondom, hogy magyar vagyok. Jóindulatúan bólogat. Vérszemet kapok, dicsérem a Habitat lakásépítő programját, és hozzáteszem: – Bizony elkelne egy ilyen program odahaza is, Magyarországon – mondom. – Hát csinálják meg! A Habitat vezetői biztosan örülnének neki – s az időközben hozzánk csatlakozó Millard Fullerra néz, a Habitat alapítójára. Fuller hevesen bólogat. Széttárom a karom: – Kalákamunkára épülő házépítési program? Magyarországon?  Pénz nélkül? Hja, a pénz… Már nem emlékszem, melyikük állt elő a javaslattal: – Tudja mit, Lőrincz úr, vigye haza a programot, próbálja meg elindítani, amennyi pénzt ön összeszed Magyarországon, ugyanannyit tesz hozzá az anyaszervezet… aztán majd meglátjuk… Ebben maradtunk. Kezet rá! A végén még megígértettem Carter elnökkel, hogy ha sikerül megszerveznem a magyarországi Habitatet, az 1996-os munkahetét a mi építkezéseinket dolgozza le, Magyarország ezerszáz éves fennállása tiszteletére.   1992 február Irány Magyarország, találkozó Lezsák Sándorral, aki elsőként segített. Még az év tavaszán megalapítjuk a Házat Hazát Alapítványt , egy hónapon belül áll az első magyar  Házat- Hazát – ház  Bátaszéken, amely egyben az első európai Habitat ház is. Aztán Martonvásár, Gödöllő, Cegléd, Adony, Abda, Verőce, Kistarcsa következik, épülnek az otthonok magyar fiatalok számára. Összesen harminc ház épült fel, az álom valósággá vált! Minden jelentkező ötszáz óra kalákamunkát végez más házának építésén, aztán a kuratórium kijelöli, melyikük háza kerül sorra, az illető befizet egy elfogadható mértékű „beugrót”, pár hónapos kalákamunkával felépül a ház, és beköltözhet a család. A ház értékének fennmaradt részét kamatmentes részletekben törleszti, húsz éven át. A telkekhez úgy jutunk, hogy közmunkában ledolgozzuk az árukat: bekötő utakat, árkokat tisztítunk, elhanyagolt temetőrészeket takarítunk ki, óvodák kertjét tesszük rendbe, iskolai tantermeket festünk, kilométeres börtönfalat bontunk… Édesanyám volt az első, aki tiszta szívvel és hittel bízott a sikeremben. Minden szombaton velünk dolgozott, pedig már jócskán elmúlt hatvan éves. A másik asszony, aki mellém állt, s aki nélkül biztosan nem tudtam volna mindezt megcsinálni, a táncoslábú Gizike volt. Közben az ő házassága is felborult, ismét összejöttünk. Semmit sem változott az elmúlt évek során – az én szememben legalábbis –, ugyanaz a karcsú termet, ugyanaz a belső sugárzás… Öcsém szerint én másodszorra találtam meg az elsőt. Milyen igaz! Ő ismerte a magyar valóságot – én már nem, és nehezen „idomultam hozzá” – , a döntéshozókat, a jogszabályokat, a politikusokat. Jobban megértette az embereket. Sokszor visszarángatott a földi valóságba, amikor én sas módjára szárnyaltam. Ami, persze, nem baj, hisz egy irányba húztuk a szekeret, így ha a „kutyák” ugattak, csaholtak is, azért a karaván haladt. Gödöllőn fél év alatt tíz családi házat építettünk fel. Az átadásra meghívtuk Millard Fullert is. Nagyon nézett, amikor a házak nemzetiszínű szalaggal átkötött kulcsai – a magyar ejtőernyős válogatott jóvoltából –, szó szerint az égből ereszkedtek alá. A szép családi otthonokat Callmeyer Ferenc Ybl-díjas építészünk ugyancsak neves építész fia, Callmeyer László tervezte, Gödöllő és környéke építészeti hagyományaihoz illeszkedően. Az amerikai alapító túl szépnek, túl nagynak vélte kb. száz négyzetméternyi alapterületű házainkat. Nem értette meg, hogy mi nem egyszerű házakat, hanem ottohonokat szeretnénk építeni, amelyek ösztönzik a gyermekvállalást, segítik a gyermeknevelést, összekovácsolják a családot. Az élet bennünket igazolt: a meglevők mellé még negyven gyermek született azokban a családokban, amelyek alapítványunk révén jutottak igazi otthonhoz. Carter elnök úr betartotta ígéretét, 1996-ban Magyarországon, Vácon dolgozta le hagyományos évi munkahetét, ahol ő maga és felesége, valamint ötszáz hazai és külföldi kalákamunkás részvételével tíz ház épült fel egy hét alatt. Építészünk egy lélegzetelállító szépségű koronamásolatot készített erre az alkalomra, melyet ünnepélyesen átadtunk Carter elnöknek és feleségének. Ez a koronamásolat ma is az atlantai Carter Center dísze, ott hirdeti a magyar élni akarást.   Epilógus Ma, 66 évesen nehezebb az újrakezdés, de úgy érzem, van még annyi erő bennem és feleségemben is – aki támaszom és segítőm –, hogy egy új programmal rukkoljunk elő. Itthon szeretnénk tartani, illetve hazahívni eltávozott fiatal orvosainkat, szakembereinket. Visszatéríteni őket a gyökerekhez… Országos programról álmodom, álmodunk megint… Drága barátunk, Lévay Pálma versével a kezemben nézek a jövőbe, és állok az új feladatok elé.                                                Eszközök vagyunk   Adjuk a mécsest kézről kézre, így formál láncot az élet tánca… Adjunk sérült szíveknek gyógyírt, gyepes agyaknak fényt, ingó lábaknak mankót, búsaknak vigaszt és örömöt… Építsünk, de nem rombolva, és harcoljunk sugárzó szemekkel mindezért…   Tehetséged ne rejtsed el, sokszorozd meg, és add tovább… Azt hiszed, szegény leszel, ha mindent odaadsz? Nem! Szíved megújhodik, s benne több kincset találsz, és kitárul előtted a végtelen…   Adjuk a mécsest kézről, kézre, így formál láncot az élet tánca; gyújtsunk fáklyát, és adjuk tovább, míg fénybe nem borul az egész világ.                                                                                                                            Lőrincz Kálmán                                              Budapest, Csepel 1946. január 14.                                            1111 Budapest Bartók Béla út 50/I/2.                                                klorincz11@gmail.hu  

Administrator

Házat-Hazát Alapítvány adminisztrátora

Összes bejegyzése

Válasz

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..